Nem tudnám megmondani, hogy pontosan miért is sírok, de a gombóc a torkomban egész nap fojtogatott. Szédelgek. Levegő után kapkodva roskadok össze két saroknyi futás után, majd ledobom magam egy régi bérház fedett lépcsőjére. Előveszem a telefonomat, fülhallgatómat, majd elindítom a szomorú zenékkel teli mappát. A szomorú dalok mellett Phil Collins is helyet kapott a listán. A True Colors-t hallgatva indulok tovább az utcán. Felszállhatnék a villamosra, most mégis jobban esik sétálni egy kicsit az esőben. Nem sanyargatni akarom magamat, egyszerűen csak segít megnyugodni az esőcseppek éles tam-tamja. Az eső hűvösen karcolja végig forró bőrömet. Forró? Lázas lennék? Ettől kicsit megijedek. Már a következő villamosmegállónál járok, hirtelen elhatározás által vezérelve átkelek a zebrán, és felugrok a már éppen csengető villamosra. A meleg kocsiban ülő már-már száraz emberek szánakozva néznek rám. Egy idős hölgy feltűnően bámul, majd a táskájából egy élesrevasalt textilzsebkendőt húz elő, s felém nyújtja. Kissé ridegen utasítom vissza a kedves gesztust, majd rádöbbenve modortalanságomra félénk mosolyt eröltetek arcomra, s lerogyok a villamos csuklójára.
…
Hazaérve megnyitom a zuhanyt, és várom, hogy a víz felforrósodjon. Kibontom lófarokba kötött hajamat, s a hajkefét háromszor végighúzva rajta megállapítom, hogy a helyzet menthetetlen, és inkább megpróbálom kiszabadítani a fésűt a hajamból. Itt már csak egy liter balzsam segíthet. Belépek a forró zuhany alá.
…
A fürdőszobából tisztán-frissen-szárazon kilépve, a szobám felé tartok. Alig érek azonban oda, mikor halk, félénk kopogást hallok a bejárati ajtó felől. Nem is veszem komolyan, mintha csak képzelődnék. Aztán még egyszer megismétlődik a két koppantás, én pedig leszaladok a lépcsőn, és feltépem a bejárati ajtót. Ott azonban nem vár rám senki és semmi. Már épp megfordulnék, amikor lefelé nézve egy rózsát pillantok meg a lábtörlőn. Mégis volt itt valaki. Valaki akinek fontos vagyok. Aki vigyáz rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése